Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Búcsúzó

Búcsú Bazsonyi Aranytól

Dömsöd, 2011. okt. 24.

 

                  Csendben, hosszú szenvedés után hazatért képeken megörökített varázslatos vágyai világába Bazsonyi Arany, egy igaz hazafi. Mostantól az égi mezőkön folytathatja életét, megfestheti a rétet, járhat a fákon.

               Csendben, de kitartóan végezte dolgát; viselte az őt ért méltatlanságokat, örült az elismeréseknek, tudván, hogy élni csak úgy érdemes, ha az életét, cselekedeteit és szavait az örök mércéhez igazítja. Nem tolakodott, nem kérkedett, de nem is hajolt meg: a folytonos – és majd a véső hazatalálás reményében járta a maga útját.

                Csendes lényét lenyomatként őrzik művei, amelyek emlékképek összefonódásai saját múltjából, az ősöktől örökölt és tudatosan toldozott környezetből, a haza múltjából és a keresztény kultúrából. Ebben az általa megélt és kivetített világban nem volt helye az alkunak, ha hitről, becsületről, hazáról volt szó.

               Csendben, szinte észrevétlen hagyta ránk örökül emberségét, melyben a barátságok fontosabbak voltak az érdekekkel tarkított kapcsolatoknál.

                Nehéz élete volt: a történelem nemcsak eszméin gázolt át, családját, személyét sem kímélte. Tetézte mindezt, hogy a család oly fontos és jövőbe mutató kapcsa, a gyermek megtagadtatott tőle. A 18 keresztgyermek, akiket élete végéig számon tartott, szeretett, nem pótolta ezt a jeges hiányt.

                  Nehéz művész-sorsot élt, a művészi díjakat osztogató hatalom láthatatlanná akarta tenni. A súlyosabb fájdalmaktól csak férje jóságos keze, és néhány művészbarát védte meg. Belső vívódásairól soha nem szólt senkinek. Képei, versei őrzik folytonos fájdalmának lenyomatait.

            A földi és az égi utak vándora maradt egészen haláláig. Akik ismerik művészetét, megbizonyosodhattak festményei címeiben is szentek, és holtak társaságában eltöltött idejéről. Lélek-útjairól.

             Erős emberré vált, látomásos világa segítette ecsetet fogó kezét. A dömsödi tájat, templomait, emberi arcait, a pusztahencsei temető keresztjeit, a gyulaji ünnep emlékképeit belesimította a szakralitás világába. Átélt világával az ég felé mutat, és minket is oda indít.

                 Bazsonyi Aranyék talentumaikkal és szerzett javaikkal egyaránt jól sáfárkodtak. Arany földi és égi édesanyjától egyaránt megtanulta, meglátta, hogy hol nagy a szükség, miben van nagy hiány. Hitből és meggyőződésből cselekedett, végig kitartott a jó ügy mellett, attól nem térítette el hízelgés, félelem, vagy más ördögi kísértés. Abban a szellemben őrizte a fényt, ahogyan közel három évtizede dömsödi kiállításának katalógusában Édesanyja szavaival elmondta: „Ne hagyjátok elveszni azt a ’kis Mindent’, ami otthonunkat jelenti.”

                Ennek a kapott és továbbadott „kis Minden”-nek a festője és a mindennapok-beli megvalósítója fekszik itt most a koporsóban. De él tovább művészetében, sok-sok barátja, ismerősei emlékezetében. Él szülőfalujának adott ajándékával, a Gyulajért Alapítvány”-ban, mely évente két szegény gyulaji gyermek tanulását támogatja; él a Tolna megyének adományozott életművében (több mint 70 festményben és másfélszáz rajzban), él a gyulajiak, pusztahencseiek, dömsödiek szerető emlékezetében.

                 Bazsonyi Arany elénk élt életével és műalkotásaiban lelkiismeretünket ébresztgetve bizonyítékként marad előttünk, hogy a becsületes élet megtermi gyümölcsét, a fény, az otthon megtalálható és megőrizhető. Adja az Úristen, hogy „a rémült madár” végleg meglelje Nála nyugodt otthonát.

 

 Fecske András