Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Életrajz

Bazsonyi Arany életútja visszaemlékezései, levelei tükrében

 

„Szállok, mint kit csillag hív…”

 

 

1928. január 13-án született Gyulajon. Szülei parasztgazdálkodók voltak. Az elemi iskoláját szülőfalujában, a középiskolát Hőgyészen és Kalocsán végezte.

Gyulajra így emlékezik vissza egyik vallomásában:

"Gyulaj, egy falu a sok közül, de egyetlen a sok között. Személyes térképemet hályogkovács bicskája hitelesítheti, szívbéli rajzolat igazolhatja a velem vándorlónak.

Szülőfalum Gyulaj a dombóvári járás (vagy tán Tolna megye) legnagyobb földterületű faluja lakói létszámához mérten.

Kocsola, Nagykónyi, Pári, Tamási, Szakály, Kurd, Döbrököz, Újdombóvár határolja szántóföldjeit, erdejét.

Kövesút régen csak befelé vezetett. Kurdról, a falu közepéig, a községházáig. Kifelé, eljutni a szomszéd településekhez földutak, csapások, erdei ösvények szolgáltak.

Tavasszal az agyagos sárban gyakorta tengelyig süllyedt a kocsi.

Nyáron minden elhaladó jármű hosszú csóvát húzott maga mögött. Takarodás idején porfátyolba burkolózott a világ. Néha gyenge fuvallat ellebbentette a puha leplet, hogy kifehéredjenek a házak falai, aranyba gyulladjanak az asztagok sorakozó kévéi. Majd eltakart újra mindent. Porcsillagos felhőként gomolyogva megáldotta az utcákon lassan haladó gabonaterhes menet vonulását.

A nap lementével, enyhült hőséggel földre szállt a por is. Elpihent hajnalig. A gazdasági munkafolyamatok rendjében a gabonaföldek után a szőlődombokra került sor. Színek pompáját visszhangozták egymásnak bokrok, tőkék, fák. Képek tárlatát kék szilvafasorok, ágyas diófák keretezték. Kondérok körül lángok és dalok gyúltak. Jól tudta a csősz merre vegyen irányt. Birkagulyás illata, must édes mágnesköre présháztól-présházig vonzotta és a szíves vendéglátás.

Télen (mert voltak telek), mesefalak magasodtak a bejárati ajtók előtt, járdák folyosóján. Hajnalban ellapátolták a lehullott hó-halmot, hogy iskolába mehessenek a gyerekek, udvarokban elvégezhessék az állatok etetését, dolgot ólak körül, istállókban.

Vasárnap délutánonként csengős szánkók siklottak. Minden igavonó ló megtáltosodott. Menyecskék, fiatalasszonyok is szívesen felültek uruk mellé körbesiklani az utcákon kedvtelésre, vagy a szőlőhöz borért.

Hétköznap trágyát hordtak a földekre. Megváltozott a csengettyű hangja, nem ficánkolt, egyenletes lassúdása jelezte a munkát.

Az esték, az éjszakák mélységes csendje álmokat ringatott, gyógyított, másnapra fehérebbre szítta a hófehérséget.

A tavasz pedig,. a tavasz örök maradt. Megnyílott a föld, hajszálereiből harmat buggyant. Szerte a dombokon szivárványozott, sugárzöld szállal az őszi vetés, epekedett a nap sugarához. Szabadságszél fútt a szívekben. Volt golgotás idő is bőven, de gyönyörű Virágos vasárnap és Feltámadás követte. Mennybemenetel.

A falu utcái Jákob létrájú magaslesről nagy H betűt rajzolnak. A H két hosszú szára elnyúlik finom hajlásokkal. Néhol meg-megtöbbszöröződik a völgyben. Északkal szembenézőn Kurdról induló jobb oldali út (régi jovánczai rész: Kutyaszorító, Tót utca), most Dózsa folytatása, Árpád utca. Szakály felé szántóföldek hullámai közt hepe-hupás út vezet. Tamásiba az erdő ölében, a hétdombú Szőlőhegy Pogányvár csendességénél. (Később új vadásztanya épült, rangos, kis vadóc tavat halastóvá fényesítették, az erdei utat szélesebbre kubikolták, kikövezték, sorompóval lezárták.) A pusztainak tekintett szőlőhegyi település közigazgatásilag Gyulajhoz tartozott. Iskolája, kis boltja volt.

Az erdő koszorúja csipkéződik szélről galagonya-som-bokrokkal. Érzékeny ívvel öleli a falu szántó és szőlő területét. Dús tölgyes-makkos, sudár juharos, fenyves, gyorsan növő akácos bozótos, napsugaras tisztások, mohás ágyú források nyújtanak otthont a dámvadaknak. Virágok adják át egymásnak díszhelyüket hóolvadástól a lombhullató őszi ködök jöveteléig. Talán minden fának volt madárfészke. Háborítatlan békességben tudott csendessé is szelídülni, bogarakkal, levelekkel együttrezdülni. Hívó füttyük, öröménekük szállt. Szerelemmel fodros felhők megálltak, hogy szippanthassanak belőle, égig érő tiszta levegőt. Így az emberek is.

A nagy H bal oldala Magyar utca. Útiránya a rigóhegyi szőlők, pincék során át az erdőn keresztül folytatódik Pári felé.

Visszafelé haladva a szembenéző házak előtti járdán leginkább válligérő deszkakerítések fölött, léckerítések között tárulnak ki a szóval nem mondott szépségvágyakozások. Piros rózsák, sárgák, lángszínűek, fehér tearózsák. Rozmarinbokor, fehér- , lila violasor, rangos dáliák pompázatos színekben. Illatos szegfűk, tömött szirmokkal hamvas levéldárdákkal. Ibolya, gyöngyvirág, nárcisz, jácint, tulipán, mennyországkulcsa, kenyérből ágyás s mezsgye szélen, ablak alatt leánderbokor, muskátli. Késő őszidőben gondos neveléssel óriás kócos labdára növesztett krizantémok, hogy legyen szép koszorúba-csokorba való halottak napjára.

Két patakocska is csordogált régidőkben Magyar utcán. A házak völgyben épültek. Hozzá tartozó földterületük temető, templom, iskola dombján találkozott. Línium, bodzabokor szegélyű kocsiút vitt egyiktől másig a tetőn. Lenn a lapályon szilvafás, füzes árnyékában kanyargott a patak, hogy a H középvonalánál egyesüljön. Ott kis tér alakult ki. Egyik oldalán gyaloghíd, másikon szélesebb, erősebb karfás, kocsiútnak való. A tér templomdomb úti oldalán a községháza állt. Elpöttyögetett épületek, szemben a posta, baloldali emelkedőn az óvoda, az Alsó-kör, vagy Gazda-kör, ahol vasárnaponként összegyűltek a fiatalabbak tánchoz szóló muzsikára is - a gazdák fontosabb esemény, közös ügyes-bajos dolgok megtárgyalása okából.

A tér túloldalán egyesülten szélesebb medrében csobogott a Cin patak. Kertek alját jegenyesor őrködése rangosította. Házak udvarvége rajzolta kanyargását párhuzamban a Kurdra vezető kocsiúttal. Vonzotta a Kapos vize. Közben községi malom fogta be erejét. Később a faluban épült géppel működő malmok átvették a vízimalom szerepét. Elhagyottá vált. Romjaiban nyirkos, árnyékos gödrében gyerekek képzeletét röptette rejtelmek felé. Várrá növesztett hadak vezérei, páncélinges, dárdás hősökké válhattak. Míg lassan az utolsó tégla is eltűnt a szántások göröngyei között.

A H középvonalához visszatérőn, az óvoda vén juharfás kerítése előtt szent Flórián szobra álldogált. Magyar utca folytatása mögötte kanyarodott a Völgy felé. Mint tétova bal lábán térdelő. Kusza lábnyomait a völgyben hagyta, ide-odafutó utcáknak. Megtaposta a völgy kiszélesedő terét, hogy alkalmassá legyen állatvásárok búcsús sátrak kijelölt helyének. Térdeplője magasán az erdőmérnök számára épült kúriaszerű ház állt. A falu házainál nagyobb méretű, szélesebb udvar területtel, beljebbről nézett kifelé. Meglehet, hogy külön önállóságát az is fokozta, hogy ő nem a földnek, az erdőnek küldötte volt.

A határba vitt az út tovább, ahonnan présházak szomszédoltak a szélső lakott házakkal. Kezdődött a szőlők dűlője. Kurdi völgyből meredeken átívelt Borjú-akol dombjára, völgyére és újra visszatalált a rét díszes koronájához, az erdő sűrűjéhez."

 

♣♣♣

„... Szülőföldünkön szüleinktől ered ami jó, ami szép, ami sokszor lehúz a végtelen mélységek körébe, ami szárnyat ad a magasságok mérhetetlen messzeségébe.

Gyökerünk végül, ha kihúzatott is életadó, verítékes munkán cserzett és öröklötten megőrzött talpalatnyi földjéből, szólok Édesanyám szavával: Ne hagyjátok elveszni azt a "kis Mindent", ami otthonunkat jelenti.

Édesapám, Édesanyám emlékével, Testvéremmel Tolna szülöttei: "Őrizni a fényt" otthon vagyunk távol tőle is.”

 

1947-ben érettségizett a kalocsai Iskolanővérek Érseki Leánylíceumában. A rendbe való belépés lehetősége is felsejlett előtte, mielőtt a Képzőművészeti Főiskolára jelentkezett volna.

 

„Kedves, jó Benedetta Nővér! Azt írtam, hogy elmondom az életemet, onnan kezdődően, ahonnan elmenvén a zárdától, az utam folytatódott. De vajon, valahonnét elszakadtan nem az elhagyott vágyát hordja-e az ember magában? Akinek a távol valósága élőbb a közelnél, de messze fog az elmenni érte! Vagy tőle, hogy éljen igazán. Mintha nem leltem volna sehol se helyem, mintha nem lett volna rám szabott ruha, nem illettem volna a koromba, bármely évszámot írtak. Nem gondolom, hogy megváltoztatja az a lényeget, ha kijelölnek egy helyet, ránk húznak egy ruhát, évszámokkal jelölnek meg. Nem.

Még azt talán tetszik tudni, hogy a Mária utca 20-ból jártam cca [cirka] februárig, betegségemig vendéghallgatóként a Képzőművészetire. Ez egy hosszú, súlyos álomnak tűnik. Ugyanis, pontszámaim, a felvételhez szükségesek, megvoltak. (Édesapám kérésére s titkár megmutatta a listát.) Helyszűke miatt kihagytak. Természetem és igazságban való hitem ellenkezett protekció igénybevételétől, így jártam be délután grafikára, gimnáziumi különbözettétel céljából latin, német és matematika órákat vettem a fennmaradt időmben … igencsak megviselt fizikai állapotban, de erős kívánsággal jöttem másodízben felvételi vizsgára. Szüleimnek a leírt év nagy nehézséget jelentett minden téren, amit én jóval később fogtam fel. … Sokáig, szinte szótlan egyedüliségben jártam a szakmai, elméleti órákra. Lassan bontakozott ki bennem a főiskolai diáklétnek életérzése. Szorongó félelmek is velejárói voltak. De napsugaras reggelek sokszor vittek röpítve, mert szerettem odajárni, és boldogságot is éreztem, és ez a boldogság nem a tudásé volt, hanem egyszerűen minden egyesült abban a vágyban, hogy: festő leszek…!”

 

1947-48-ban vendéghallgató volt a Képzőművészeti Főiskolán Varga Nándor Lajosnál, majd a sikeres felvételi után, 1948-51-ig Pap Gyula, Kmetty János és Berény Róbert voltak a mesterei. Mivel szüleit kulákká nyilvánították, el kellett hagynia a főiskolát.

 

„Jól is ment a munka, a tanulás, mesterem Berény Róbert szeretett, bízott képességeimben. Mellettem állását be is bizonyította azon nehéz időkben, amik elkövetkeztek rám a III. év 2. félévétől kezdődően. Szüleim kulákká nyilvánításának idejétől mindnyájunk félelme fokozódott. Ellene tenni az időben, emberi együttérzésen kívül nem sok embernek volt ereje, hatalmasabb erők működtek akkor. Sok más körülmények között, igazán értékes emberekből is hallgató, megalkuvásra kényszerített, gúzsba kötött embert tarthat nyilván az a korszak – szerintem nem rehabilitálható sérülésekkel. De minden sorsfordulat az Emberiség életében visszahelyezhetetlenséget is vonz magával.

Berény szakmai-, politikai felelősséget vállalt értem, írásaival is, amit ő akart eljuttatni a főiskola akkori rektorához. Megtette, minden hiába volt akkor. (Testvéremet is így nem engedték tovább az Agráron [Agrártudományi Egyetem] akkor.) Szüleink szenvedése ez … Mindezek az idők múltán, ma már rezignált, csak néha felfakadó bánatban térnek vissza hozzánk, ha idézzük – de inkább nem, mert miért, ha nem adhatunk új papírra írt emléket helyébe. De én mindig tudom, ez idők kifényesítették érzéseinket egymás jobb megértésére, szeretetére, bár lehet, hogy ez, e nélkül is bekövetkezett volna, ahogyan lassan emberré csontosodunk, hiszen nem ez időszak által sarjadzott ki bennünk valami is.” 

 

1952-ben Dombóváron tanítói képesítést kapott. Öt évig tanított Pusztahencsén és Dunabogdányban.

„Tanítani mentem, teljes elkeseredett kilátástalanság érzésével, a festői utam folytatásának valahai reménye nélkül. Igazán átélni már ma lehetetlen számomra is az akkori állapotom, mert az, egy hosszantartó nemléttel volt leginkább azonos.”

 

1954-ben házasságot kötött Vecsési Sándor festőművésszel, aki feleségét védve, amennyire tudta, eltakarta az akkori idők nyomorúságait.

 

„Az idő nem óra szerint jár” Vallomások '56 -ról

 

Az ismert kórházi zajoktól különbözött minden belső és külső hang. A Rókus kórház Rákóczi út felé néző ablakai orgonabillentyűk egymásutánjában megnyíltak. Odatódultak a némileg járóképes hálóingesek kitekinteni.

Lenn az út megtelt véget nem érő sorok örömével. Jöttek, egyre jöttek a rádióhoz irányultan. Lobogók lombjával, szívből szakadt dalok szállatától felragyogott a levegő is.

A beteg testek gyengeségét, jaját megáldotta az embersokaság. Szárnyas meneteléssel. Ölelkezett a személyes a közössel.

Bennem ó almárium fiókja kinyílt. Rügyező gallyak, aranyló ágak csipkézték a völgyben épült házak udvarát, a dombtetőn magasodó iskolát, templomot, temetőt.

Fekete csizmás, posztóruhás férfiak, legények álltak sorfalat. Előttük asszonyok, pillés menyecskék, pántlikás nagylányok csokra. Ünneplő selyem, bársony. Lefelé fordított díszes tulipánok. Iskoláscsoport sorjázott a dobogó előtt. A fiúk sötéten, a lányok fehér ruhában, zöld köténykével. Madarasra, virágosra hímzett piros mellénykéken ragyogtak a gyöngyök, flitterek. Szegény vagy jobb módú egy karéjban. Úgy, ahogyan egy föld adta mindnyájuk kenyerét. Dolgos életük gyümölcsei: gyerekeik, szenvedés, öröm, megholt őseik mind jelen voltak. Gyulaj. Március 15. Piros-fehér-zöld zászlóink alatt a tavaszi szél ritka szép virágokat nyitott: Szabadságot, Himnuszt, Szózatot. Fiókunk gazdag kincstára könnytől gyöngyös, örömtől szivárványos, bánattól koszorús.

Pezsgett a lég a Rákóczi úton. Szünet nélküli mozgás. Falvak küldték teherautóval az élelmet a Városnak. (Édesapám így látogatott meg a kórház felé kanyarodó járművel.)

Az idő nem óra szerint járt. Mérhetetlenné tágult korongján jelek, fekete foltok tünedeztek fel. Morajló, pattogó, döngő fegyveres zaj törte szét az emberhangokat, harc kezdődött, vérrel. Egy fiatal lány megsérült a rádiónál. Ő volt az első sebesültünk. Kórtermünk falát a térről átlőtték. Éjjel a műtő kapott találatot. Betegek vánszorogtak a folyosókon, szenes pincéig le-fel. A Rákóczi úton a házak falát, árkádjait szaggatták  csontvázzá a szüntelen dübörgő tankok. Estére kelve gyászoló gyertyák fénye jelent meg a romfalak között. Bezárt ablakokon át, becsukott szemmel is láttuk.

Édesapámat évekig "ünnepek" táján Dombóvárra vitték "őrizni a békét" tőle és a megjelölt emberektől. Édesanyám járt batyuval a kerítéshez. Testvérem a szegedi CSILLAGOT kapta megnevezhetetlen időre. Sok mindent tettek velünk.

A hártyavékony bőrű lélekhez közelebb kerülni 56-nak sem adatott könnyebb út, mint volt minden tiszte, mély eszmének a nemzet életében. (Az almáriumok titkai rejtőzködők.) Az Igaz Szót, Tettet, Művészetet, az Élet Valós Képének Megmutatását minden időkben félrevezető hamisság, álca, hatalom nyomja, nyomorítja. Az igaz történelmet a megérintettek hordozzák. Ehhez az egész élet kell. Így gondolom én.”

 

A tanári évek után  sikerült lakáshoz jutniuk Pesten, a Máglya közben, ahol életük jelentős részét (a dömsödi nyarakat kivéve) töltötték.

 

„Elindulva a kis körből (szülők, testvér, család) … és egyre tágabb köröket bejárva, értve, átszűrve … megfesteni, amiről van fontos mondandó. Úgy festeni meg, hogy kifejezzen, költészetté teljesedve, lényeggé sűrűsödve. Stíluskérdéstől úgy függetlenül, hogy csak hordozó legyen, de saját hangú.”

 

„Festenem kell, mert ha megállok, vajon elkezdem-e, el tudom-e kezdeni, és mindeneken felül nekem mégis ez az életformám, nem más. Más nincs. Nem tudom elképzelni sem. És, ha ennyire fontos valami, akkor nem mindegy, hogy van-e, és hogyan van.

Küldetés, ha így nevezem, felelősség is, amit művelek, azért (bár majdnem mindig úgy van, hogy nem is egészen én tehetek róla, hogyan sikerül), szórakozás is, de ez tán nem is egészen jó szó, mindenesetre a betegség is szűnik általa. Ha dolgozni tudok, bajom volt is, javult.”

 

Kiállítások hosszú sora az életút egy-egy állomását jelzik. Még csak 1986-ot írunk, de a kedves, jó Benedetta nővérhez (egykori tanárához) küldött levelekben már megjelenik a számvetés hangja:

 

„… egy-egy önálló kiállítás úgy igénybe vesz fizikailag, hogy alig viselhetem. Az előkészületek: végigjárni újra külön-külön minden munka elkészülésének kálváriáját. A nagy megindulástól – a késszé kimondás szorítását. (Gyűjteményes kiállításról beszélek, amire visszahozzuk az ország különböző részeinek múzeumaihoz került munkákat.) Újból meglátni, hogy az időnek így marad, ez van, erre voltam képes. Mint mikor visszanézünk egy-egy állomásról arra a helyre, ahol szerettünk lenni, vagy fájt lenni, de mégis ott marad életünk egy darabja, és mi tovább megyünk azzal a tudattal, hogy oda többé vissza nem vezet utunk. Ez a belső ügyünk. A külső, amit az emberekben kelt: szorongást, vagy jó érzést is akár. A vissza hang a felelőtlen, vagy felelős írásokból, vagy az elhallgatásokból! … Szilárd talapzaton állnunk és tennünk, amit tudhatunk igaz hittel, ingadozás nélkül, ez tarthat meg bennünket. Isten is erre segítsen mindvégig! Így gondolom én a dolgomat. A képeimnek sorsát már nincs szándékomban irányítani. ”

 

Pedig az ezután következő esztendők remekművek sorát, kiállításokat, könyvek megjelenését hozzák még el, a sokasodó betegségeken kívül. A családtagok, művész jó barátok eltávozásával (Patay László, Kokas Ignác, Utassy József, Kajári Gyula, Artner Tivadar, Eigel István… s hosszú még a sor!), minden alkalommal napokig tartó a belső sírás, pedig az idő előre haladtával egyre többüknek harangoznak. Az életmű jelentős része is lassan elkerül a Máglya közből: Simontornyára, Szekszárdra Tolna megye közintézményeibe, templomaiba, Esztergomba. Család nem lévén, a valaha megalázott és kisemmizett szülők kárpótlásaként visszaadott örökségéből legbőkezűbb mecénása lesz a Gyulajért-alapítványnak. (Tolna megye még a művész életében róla nevezi el díját: Bazsonyi Arany Mecénás díjnak.) Iskolák, templomok lesznek gazdagabbak festészetének ajándékaival. Az utolsó öt év a külső világot már alig érinti, csak a templomba vezető utat tudja megjárni a lassan elfogyó test. 

2011. október 13-án, évek hosszú lelki- és testi szenvedése után, bűnbánatért soha meg nem szűnőn könyörögve, az általa oly sokszor megfestett-megrajzolt égi világba hazatért Bazsonyi Arany.         

 

Összeállította: Hubert Ildikó